Mindannyian átéltük már azt a furcsa, feszélyezett pillanatot, amikor egy kollégánk vagy barátunk őszinte elismeréssel adózik a teljesítményünknek vagy a megjelenésünknek. Ahelyett, hogy büszkén kihúznánk magunkat és annyit mondanánk, köszönöm, a nyelvünkön máris ott terem a „tényleg semmiség” vagy a „csak szerencsém volt” fordulat. Ez a reflexszerű hárítás sokkal többről szól, mint egyszerű szerénységről.
A pszichológia szerint a dicséret elutasítása mögött mélyen gyökerező belső folyamatok húzódnak meg, amelyek gyakran a gyerekkorunkig vezethetők vissza. Ebben a cikkben körbejárjuk, miért érezzük tehernek a pozitív visszajelzést, és hogyan változtathatunk ezen a berögzült viselkedésen. Meglepő módon a dicséret befogadása éppolyan tanulható készség, mint bármi más az életben.
Az önértékelés és a kognitív disszonancia szerepe
Az egyik leggyakoribb ok, amiért nehezen fogadjuk az elismerést, az úgynevezett kognitív disszonancia jelensége. Ha valaki olyasmit mond rólunk, ami nem vág egybe az önmagunkról alkotott belső képünkkel, az agyunk ellentmondást észlel. Ha mélyen belül bizonytalanok vagyunk, egy pozitív megjegyzés feszültséget kelt, mert megkérdőjelezi a saját negatív narratívánkat. Ilyenkor a hárítás egyfajta védekezési mechanizmus, amivel visszaállítjuk a belső egyensúlyt.
A kutatások azt mutatják, hogy az alacsonyabb önértékeléssel rendelkezők számára a dicséret kifejezetten fenyegető lehet. Ők úgy érezhetik, hogy a másik fél téved, vagy nem látja a valóságot, ezért kötelességüknek érzik „helyreigazítani” a dicsérőt. Ez a folyamat gyakran teljesen tudat alatt zajlik, és pillanatok alatt lefut. Valójában nem a bókot utasítjuk el, hanem azt az érzelmi zavart, amit a hitrendszerünk megrendülése okoz.
Érdemes megfigyelni, hogy milyen típusú elismerések váltják ki belőlünk a legerősebb ellenállást. Gyakran pont azok, amelyek a legérzékenyebb pontjainkat érintik, vagy amelyekről titokban mi magunk is tudjuk, hogy igazak, mégsem merjük elhinni őket. A fejlődés első lépése, ha felismerjük ezeket a belső konfliktusokat.
A neveltetés és a szerénység kultúrája
Magyarországon és sok más közép-európai kultúrában a „ne dicsérd magad, majd más megdicsér” elve mélyen beépült a társadalmi normákba. Gyerekkorunktól kezdve azt halljuk, hogy a büszkeség bűn, és aki elfogadja a dicséretet, az nagyképűnek tűnhet. Ez a kollektív programozás arra tanít minket, hogy a láthatatlanság és a lekicsinyítés a biztonságos út. Aki kilóg a sorból a sikereivel, az irigységet válthat ki, ezért inkább elbagatellizáljuk az eredményeinket.
Sok családban a szülők attól tartva, hogy a gyerekük elszáll magától, tudatosan visszafogták az elismeréseket. Emiatt felnőttként gyanakvóvá válunk, ha valaki pozitív jelzőkkel illet minket. Keressük a rejtett szándékot vagy a hátsó gondolatot a kedves szavak mögött. Vajon akar tőlem valamit? Vagy csak gúnyolódik?
Ezek a minták annyira erősek, hogy még akkor is működnek, ha racionálisan tudjuk, hogy megérdemeljük az elismerést. A szerénység álcája mögé bújva valójában a társadalmi elfogadást próbáljuk biztosítani magunknak. Félünk, hogy ha elismerjük a saját értékünket, elveszítjük a környezetünk szimpátiáját. Pedig az egészséges magabiztosság nem egyenlő az önteltséggel.
A generációkon átívelő némaság megtörése nem könnyű feladat, de szükséges a mentális jólléthez. Ha folyamatosan leépítjük magunkat mások előtt, egy idő után mi magunk is elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók. A szavaknak ereje van, még akkor is, ha csak hárításként használjuk őket.
A magas elvárásoktól való félelem
A dicséret elfogadása néha azért nehéz, mert úgy érezzük, ezzel magasra tesszük a lécet a jövőre nézve. Ha valaki azt mondja, hogy fantasztikus munkát végeztünk, azonnal ránehezedik a vállunkra a megfelelési kényszer súlya. Mi van, ha legközelebb nem sikerül? Mi van, ha ez csak a véletlen műve volt, és mostantól mindig ezt a szintet várják el?
Az imposztor-szindrómában szenvedők számára minden egyes dicséret egy újabb bizonyíték arra, hogy „átverték” a világot. Ők rettegnek attól a pillanattól, amikor kiderül, hogy valójában nem is olyan tehetségesek, mint amilyennek látszanak. Az elismerés hárítása náluk egyfajta kármegelőzés: ha nem vesszük komolyan a sikert, a bukás sem lesz olyan fájdalmas.
Hogyan tanulhatunk meg méltósággal köszönetet mondani
A dicséret befogadásának legegyszerűbb, mégis legnehezebb módja az, ha megállunk egy pillanatra. Amikor érkezik a bók, ne engedjük, hogy a reflexeink átvegyék az irányítást. Vegyünk egy mély levegőt, és ne mondjunk semmi mást, csak azt: köszönöm, jól esik, hogy észrevetted. Nincs szükség magyarázatra, nincs szükség arra, hogy azonnal visszadicsérjük a másikat csak azért, hogy enyhítsük a saját feszültségünket.
Gyakorolhatjuk ezt a mindennapokban apró dolgokkal is. Ha valaki megjegyzi, hogy szép az ingünk, ne azt mondjuk, hogy „ezer éves darab”, hanem egyszerűen fogadjuk el a tényt. Figyeljük meg a testünkben jelentkező reakciókat: a melegséget, a pirulást vagy az izgalmat. Engedjük meg magunknak, hogy ezek az érzések jelen legyenek, anélkül, hogy el akarnánk hessegetni őket.
Fontos megérteni, hogy a dicséret visszautasítása valójában a dicsérő fél megbántása is lehet. Ha valaki ad nekünk egy ajándékot, és mi azt mondjuk, hogy ez nem ér semmit, azzal az ő értékítéletét is megkérdőjelezzük. Az elismerés elfogadása egyfajta tiszteletadás a másik felé is. Ezzel elismerjük, hogy lát minket, és értékeljük az őszinteségét.
Idővel rá fogunk jönni, hogy a „köszönöm” kimondása felszabadító erejű. Nem tesz minket beképzeltté, sőt, inkább hitelesebbé válunk általa. A környezetünk is könnyebben fog kapcsolódni hozzánk, ha látják, hogy tisztában vagyunk az értékeinkkel. Ez az apró változtatás hosszú távon hatalmasat lökhet az önbizalmunkon.
Ne feledjük, hogy senki sem születik úgy, hogy profin kezeli a bókokat. Ez egy folyamat, amelyben néha még visszaesünk a régi sémákba. A lényeg a tudatosság és a türelem önmagunkkal szemben.
A dicséret mint a kapcsolódás eszköze
Ha megtanuljuk jól fogadni az elismerést, azzal a kapcsolataink minősége is javulni fog. Az őszinte pozitív visszajelzés egyfajta érzelmi ragasztó az emberek között. Ha képesek vagyunk befogadni a jót, azzal megnyitjuk az utat a mélyebb intimitás és a kölcsönös bizalom felé. A dicséret nem egy teher, hanem egy lehetőség a kapcsolódásra.
Amikor valaki megdicsér minket, valójában egy darabot ad magából és a figyelméből. Ha ezt méltósággal fogadjuk, azzal jelezzük, hogy biztonságban érezzük magunkat a társaságában. Ez a nyitottság pedig másokat is arra ösztönöz, hogy bátrabban fejezzék ki az érzéseiket. Így alakulhat ki egy támogató és pozitív közeg körülöttünk.
Zárásként gondoljunk bele: ha mi dicsérünk meg valakit, minek örülnénk jobban? Annak, ha az illető szabadkozni kezdene, vagy ha látnánk rajta az őszinte örömöt? Valószínűleg az utóbbi töltene el minket is elégedettséggel. Kezdjünk el tehát úgy bánni magunkkal, ahogy mi is bánnánk azokkal, akiket igazán szeretünk és tisztelünk.
A dicséret elfogadása tehát nem önzés, hanem az önismeret és a mások iránti tisztelet egyik legszebb formája. Kezdjük el ma a gyakorlást egy egyszerű mosollyal és egy rövid köszönömmel.
