Az ásítás olyan reflex, amiről a legtöbbször szinte tudomást sem veszünk, hiszen a mindennapjaink része. Az ásítás tulajdonképpen egy önkéntelen reflex, amelynek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Nincs is okunk erre, noha léteznek olyan betegségek, amelyek sokatmondó jele lehet a gyakori ásítozás.
Érdemes tisztázni, hogy az ásítás körül számos tévhit és legenda kering, így nem beszélhetünk megcáfolhatatlan állításokról. A legáltalánosabb vélekedés szerint az ásítás okai között elsősorban a vér megemelkedett szén-dioxid szintjét kell megemlítenünk. Mivel ebben az állapotban friss oxigénre van szükségünk, a szervezetünk az ásítással próbálja segíteni a tüdőben felhalmozódott elhasznált levegő távozását. Ezt az elméletet az orvostudomány mára megcáfolta arra hivatkozva, hogy az ásítás inkább a fáradsággal hozható szoros összefüggésbe.
Miért ásítunk?
Az újabb vélekedések szerint az ásítás okai inkább az éberség megőrzésével hozhatók összefüggésbe. Tulajdonképpen az elmélet arra mutat rá, hogy az ásítás az éberség megőrzésében játszik szerepet. Az elméletet részben alátámasztja az az emberi viselkedés, hogy az unalmas dolgokra is ásítással reagálunk még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem vagyunk fáradtak.
Ásítás közben az úgynevezett Eustach-kürt elzáródik, illetve vákuumot képez a középfülben. Ez a hallás romlásához vezet, azaz ásítás közben sokkal kevésbé halljuk a hangokat.
Az ásítás okainak keresése során fontos felismerés volt az a tény is, hogy maga az ásítás összefüggésbe hozható a környezet hőmérsékletével. Kevesebbet ásítunk olyan hőmérsékleti viszonyok esetén, amikor a környezetünk hőmérséklete hasonló a testhőmérsékletünkhöz. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az ásítás során beszívott levegő nem hűtené az agyunkat. Télen viszont többször és gyakrabban ásítunk, sőt az álkapcsunk mozgása is azt a célt szolgálja, hogy a beszívott levegő hűtő hatása minél hatékonyabb legyen. A mély lélegzés képes hűteni és frissíteni az emberi szürkeállományt.
Az ásítással kapcsolatban alapvető ténykényt kezeljük, hogy „ragályos” jelenségről van szó, vagyis ha ásító személyt látunk, mi magunk is önkéntelen ásításba kezdünk. Ráadásul nem is kell közvetlen kapcsolatba kerülnünk az ásító személlyel, elég ha fotót látunk róla vagy egyszerűen csak olvassunk az ásításról. Mint most…
